Angyal és démon - (Înger și demon) - Mihai Eminescu
added by: haver

Éjjel a szomorú dómban, a nagy viaszgyertyák
Sárguló fényében, melyek az oltár mellett égnek -
Míg a dóm mélyén a magas kupola rabja a sötétnek,
Ahová nem világítanak a vörösen kialvó gyertyák,

A kietlen templomban, a boltíves fal alatt,
Mint angyal, a lépcsőn egy leányka térdel;
Az oltárképről, vörös fények törésében,
Sápadtan és komoran néz le a Szűzanya.

Egy fáklya van kitűzve a szürke kőoszlopra;
Fényes szurokcseppjei lehullnak sercegve,
És száraz virágkoszorúk illatoznak zizegve,
S a lányka meghitt imáját halkan mormolja.

Sötétbe merülve, egy márványkereszt mellett,
Mint démon, Ő vigyáz sűrű, fekete árnyban,
Karjait kinyújtva a keresztre, haránt irányba,
Bús és ráncolt homlokkal, beesett szemekkel.

És az állát rányomja saját hideg, kővállára,
Fekete haja a fehér márványon, mint éj sötétje;
Csupán a mécses rózsaszín-fehér visszfénye
Szór még némi enyhe sugarat az arcára.

Egy imádkozó angyal – s egy démon, mely álmodik;
Egy aranyos szív – s egy lélek, mely hitehagyottan
Áll a végzet árnyában, nekitámaszkodva dacosan -
Szűzanya lábának, bús szentnek, ki őrködik.

Egy magas és hideg, tiszta márványfalon,
Hófehéren, mint szelíd víz színén, fényesen,
Megvillan, mint tükörben a lányka árnya teljesen -
Letérdelve, akár ő maga, hogy imádkozzon.

Mi hiányzik neked, szőke gyerek, tündöklésedben,
Márványfehér arccal és viaszsárga kézzel,
Lepel - csillagokba nyúló áttetsző homály; - fénnyel
Szempilláid takarásában, ártatlan nézésedben.

Mitől lennél angyal - hosszú, csillagos szárnnyal.
De mit látok: A vállaid árnyékán mi feszül?
Két szárny árnyékát, ami remegve rezdül,
Két árnyékszárnyat az ég felé állva.

Ó, az nem az ő árnyéka - csak az őrangyala;
Látom légies alakját a fehér márvány mellett.
Ártatlan élete fölött, az angyal szent élete lebeg,
Mellette imádkozik, ahova ő van leroskadva.

De, ha az ő árnyéka - ő egy angyal, akkor,
Csak fehér szárnyait az emberek nem látják;
Szenté vált az emberiség hosszas imáján,
Látom áttetsző szárnyait és ezt hírül adom.

Szeretlek! - szinte kiáltotta a démon az éjben,
Ahogy, a szárnyas árnyék ajkait megpuhítja;
Nem a kéjre - térdeit az imára meghajlítja,
És révülten hallgatja, suttogni édesen és félénken.
………………………………………………………………………….

Ő? - egy királylány, szőke hajában csillagékkel,
Angyal, király és nő, boldogan éli világát;
Ő? – a népekben csiholja a rombolás szikráját
És a sivár lelkekben a lázongó eszméket.

Kettőjük között, az élet hullámaitól szétvágva,
Századok bölcselete van, egy történelem, egy nép,
Néha - nagyon ritkán - az ő szemük is összenéz
Beleveszve a pillantás fellobbanó vágyába.

Az ő nagy, kék szemének édes szelídsége, lágyan,
Mélyen hatol a démon viharos, fekete szemébe!
Kinek sovány arcán átsuhan egy árny vörössége -
Szerelmesek… és mily távol tűnnek egymásnak!

Jött egy sápadt király, régi koronájával,
Dicsőséggel és erővel, mit ölébe helyezne,
Ha lábaival a trónja szőnyegére lépne,
És rátenné kicsi, vékony kezét jogaros karjára.

De nem - néma maradt alig kinyílt ajka,
Mellében néma a szíve, kezét oldalra húzva.
Lelke mélyén ő szeretett. Tisztán és búsan
Felrémlett legényes álmaiból a démon arca.

Látta, hogy szítják a népet fagyos, bátor gondolatai;
Milyen erős - gondolta szerelmes, édes félelmével;
Felforgatja a jelent gondolatainak hírnevével,
Ellenében, mit összehordtak századok nagyjai.

Gyakran felállt egy kőre s dühöngve magára tekerte
A vörös lobogót s a száraz, mélyen ráncos homloka
Sötét éjszakának tűnt, beborítva szélviharokkal,
Szemei villámlottak és szava haragot gerjesztett.

……………………………………………………………………………
Egy gyenge ágyban, hosszú verejtékes agóniában
Az ifjú. Egy vékony és fukar kanócú lámpa fénye
Serceg a beteg légben. - Híre senkihez nem ér el,
Senki sem nyugtatja, kezét sem teszi a homlokára.

Ó! Azok az eszmék, mind a világ ellen fordítva,
Szembe írott törvényekkel, a burkolt renddel
Isten nevében - minden a haldokló szív ellen
Ténykedik ma, minden a lelkemet szorítja.

Meghalni reménytelenül! Ki érzi a keserűséget,
Mi e szavakban rejtőzik? - Fogoly légy, kis senki,
Hogy lássad, a nagy vágyakat a semmibe veszni,
Hogy a világot a rossz uralja, s nem tehetsz ellenében,

Ellenkezve velük, az életedet elfecsérelnéd -
És halálos ágyadon lásd, hogy csak éltél hiába:
Egy ilyen halál a pokol. Újabb könnyek, bánat,
Durvább nem is lehetne. Úgy érzed: senki lettél

És azok a sötét gondok, még meghalni sem engednek.
Hogy kerültek életedbe! Mennyi vágy az igaz és jóért,
Mennyi barátságot kaptál az őszinte szóért!
S a fizetség? – Keserűség, a meggyötört lelkednek.

De, a fekete homályban, ami szemére borul,
Közeleg egy angyal nagy, ezüstös árnya,
Kisírt szemei elvakulva; lassan leül az ágyra,
Megcsókolja őt. - S a homály róluk elvonul…

A lányka jön. Egy mély, soha nem érzett köszönettel,
A démon a szemébe néz. - Elérzékenyülésére büszke;
A haláltusa órája feledteti egész fájdalmas életüket;
Ó! Súgja ő halódva - kitalálom ki vagy, szerelmem.

E földet jártam, időmet, életemet, népemet
Forrongó eszméimmel, szemben a nyílt űrrel;
Ami nem ítélte el a démont, hanem elküldte
Angyalát, hogy békítsen, s a békülés… a szerelem.



Translator: Csata Ernő

see more poems written by: Mihai Eminescu