Kandúr szerettem volna lenni
csíkos bundával, emelt farokkal,
hosszú bajusszal és karmokkal,
egy zöld szemmel és egy barnával.
Amikor csúszva, roskadva
az éj pelyhei összerogynak,
én a tetőre kapaszkodva
a kietlen holdra nyávogjak.
Akkor majd hét gazdasszony
kövekkel engem megriasszon,
és halkan káromolják az Urat,
hogy szétroncsoltam az álmukat.
Fentről, majd hétvégeken
vicsorogjak rájuk undokon:
a helyet, nem a gazdát szeretem,
mint kutyák morognak a csonton.
És ismét hét gazdasszony
kövekkel engem megriasszon,
de én csak nyávogjak egyre,
amíg a hold nem megy le.
Kandúr szerettem volna lenni
csíkos bundával, emelt farokkal,
hosszú bajusszal és karmokkal,
egy zöld szemmel és egy barnával.
Mikor kifejlik végre a hajnal
én csak menjek, egyre menjek
farkamon egy pléhdobozzal,
az utcákon bambán zörgessek.
Majd, fáradtan és mocskosan,
szertartással a beleimben,
felocsúdjak meghajoltan,
mint fehérneműk a kötélen.
Ha patkánnyal összejönnék,
hátam kunkorodjon övként,
köpjek, köpjek újra és utána,
hóbortoson menjek az utcára.
A macskákat a szomszédságon
kergessem a horgas fákon,
hogy megáldjanak egy utóddal,
zöld szeművel és barnával.
Ha elfelejtenék meghalni
a külvárosi kocsmában,
hörpintve öklök útjain,
savanyú lőrével álljak.
,,Hé...élet, élet...ki a sátor alul,
gyere, kérj fel újból, hívj a táncba...
nézd...ott fekszik lent a sáncban,
a döglött kandúr, a döglött kandúr..."
(2013)
Translator: Csata Ernő
see more poems written by: Nichita Stănescu
