2. A nap vége - (2. Sfârșitul zilei) - Eugen Jebeleanu
added by: haver

1945. augusztus 5.

Esteledik. Forró nap, elmehetsz!
Mezítláb, leszáll a hegyről az árnyék
és még kaszálja tüzes fürtjeid.
Fuss, forró nap, fuss!... Szállj alá, éj...

Forró nap, narancsszínű pokol,
mint bélyeg tapad az izzadság
a verejtékes városra, menj...a Nap is lementi
a tengerbe, felfordult csónakját,

melyből...sercegve néma vizeken,
mik lassan felélednek, mint a meleg
nyomában ledöntött növények...felborulnak
terhek, gyémántvillantó terhek...

A dombok közt a város figyelve áll...
Egy anya a város, amelyik néz
és látni akar mindent...Íme egyike
a folyóknak, mely cikázik; hal, azt hinnéd,

mutogatva pikkelyeit, szemben egy másikkal,
ugyanolyan nagy, mint a másik,
csak morcosabb, mert testvére leckét
ad neki, ahogy kígyózva távozik;

egy elemi iskola, ennyi az egész...
de reggel, amikor a kezüket összefogó
gyerekek énekelnek...halkan nevet
és megfiatalítja öregedő vizét a folyó.

Lanyhán forgatja elnyúló szemeit a város,
mint valami széttárt szárnyárnyékokat,
amik a tenger felé csúsznak lassan.
Jó ismerőse minden a városnak,

és tudni akarja, hogy minden a helyén van.
A nap lenyugszik, mint örökké idáig,
és a folyók, hét hosszú, aranyozott,
selymes szegély; egy sem hiányzik...

Megszusszannak a tenger áttetsző habjai...
Még megvillan a napfény gyorsan,
Röviden nyilazva. A város áll, figyel...
Kit sebzett meg? Egy ember sóhajt.

Megtörli gondterhelt arcát a halász...
A homlokáról lelóg a zsebkendő,
ő e végtelen vizek királya,
rongyokban és gyér hajjal, mi deresedő...

A rongyból a homlokán, nehéz korona,
Az arcára nem izzadságcseppek folynak,
hanem olvadt ólom, ólom, a gond cseppjei,
mik csorogva, mint a könnyek, a tengerbe potyognak...

Menyhalak, közönséges makrélák,
opál halak, koncérok, fogaspontyok,
Ki a hibás, hogy a halásznak szakadt
a hálója, nincs kapás, halat sem fogott?...

Hirosima áll és némán nézi:
a halászt a gondjai vízbe űzik
s mint mindig, folyik az izzadsága
és a víz összeráncoltan gyűrűzik.

Ismét sóhajtott. Miért sóhajt az ember?
kérdezi Hirosima, megrezzenve...
és a habokból feljön a Hold
s ezüstös lesz az embernek fele...

és húzza a hálót haza felé,
ami tiszta ezüstös vászon,
s Hirosima újra kérdezi:
Miért sóhajtott? Miért? Miért vajon?

Nincs válasz. Állva a tengerrel szemben
megtanulsz hallgatni, évről évre...
Mert vagy...a sóhaj csupán emlékeztet...
A szó drága mindig a szegénynek.

Te, jámbor éj, mely csillaghálót
borítasz a dolgos világra, a testek
nyugtató éjszakája, nővér, kitől
a nap jajgatásai susogások lesznek,

közeledj...Most, hogy jobban lássa,
Hirosima felemelkedik a Hold sugarain
és megáll a régi vár felett
árnyaival, forgatva némán tollait.

Árnyak és emberek. Napi zajok,
amik, újra nőnek, mielőtt elvesznek.
Árnyak és emberek. Görnyedt árnyak,
melyek hátukon egy sziklát cipelnek.

A menhelyek öregjei...visszatérnek
a házba, mely nem az övék, kietlen,
mint gyerekek, kézen fogják egymást,
gyerekkor nélkül, némán és ijedten.

Szomorúan, Hirosima elfordítja fejét.
Árnyak és emberek. Befogott emberek,
ólomriksájukat húzva az istálló felé
félig holtan és félig meztelen.

Kerekek, mik szédítenek, kerekek, gyors árnyak,
kocsikerekek---hosszú ördögi villám,
mely nevet a szegény ember-ló rohanásán
s a kenyeret is a szájától elhódítják...

Az alkony is az árnyait szövi gyorsan.
Hosszú emberárnyakat. Mély árnyakat
magas házak mögé, fadobozok árnyait,
ahova négykézláb vonszolod magad...

Kék este...A templomok ragyognak
aranyozott borítással és vörös lakkal.
Üzemek halk zaja, zárt tengerek...
Mélyre néz a város, mozdulatlan.

De ki megy át a szivárványhídon,
mely a vízre ibolyaszín füzért borít?
Alig mozog...Hirosima látja őt:
Az öreg munkába ma sem botlik!

Egyre több csillag a vízen...Remegnek halkan...
milyen kínos nézni azokat éhesen...
A víz egy átlátszó tányér,
ezer meg ezer rizsszemmel.

Jöjj, biztatja a víz...Rejtelmesen, suttogás,
amit csak ő hall. Suttogás...---Gyere...
Augusztusi éj...víz szirénekkel...
Lassan kibontja magát az öreg. ---Ne, Fényecske,

feléd húz terhem, a holnapi nap...
Léptek távolodnak...otthon nélküli ember...
Az éhség hárfái, áttetsző bordák,
nyúljatok el most egy kőperemen!...

A csillagokba néz az öreg
munkás, elnyúlva a gránitágyra,
lesoványodott öklökkel, elhagyatva,
elefántcsont istene az alkotó világnak...

Visszatér Csillag-Istenhez. Köhög kicsit,
ahogy a pipából kifúj három kék füstkarikát...
Folton folt ruhája a csillagos ég alatt,
olyan illatos, mint egy csokor virág.

Homokként folynak a munkások az üzemből...
lehúzzák a redőnyöket fémcsikorgásokkal...
és a kereskedő elfordítja kulcsát,
mint ékszert veszi ki, gondosan...



Translator: Csata Ernő

see more poems written by: Eugen Jebeleanu