(Fordította Csata Ernő)
Mikor szél pördült a fák közül a tengerre,
S még szikkadt a homok árnyék bársonyán,
Egy csillogó kagylótemetőre vetette
Őt egy hullám és otthagyta némán.
A háborgó tengeri világ szélén
Áll mereven, gőgösen, de elbukva.
Mintha a messzeség hullámait nézné,
Sóvárgó nyakát az ég felé hajtva.
Nyitott szárnyai mocskosak és sósak,
Halotti gyászdalt fütyül a rátörő vihar,
Körül, málló kagylók színesen ragyognak,
A nagy melegtől az élet belőlük kihalt.
A rideg, kemény partra zúduló hullámokban,
Kimúltak harc nélkül, ragyogva színárnyban,
Fehér, vakító fényüket most megrontja
Az ő sötét, iszapos szárnya.
Fent a levegőben kiált, pörögve gyorsan,
Dacol a végtelenséggel egy fiatal sirály.
A vihar harcosa halak közé csobban,
Lehunyt szemében, sikerrel újra kiszáll.
A fokozódó szélben megremeg a szárnya
És feltámadva egy percre, ösztönösen,
Mintha repülni akarna újra, utoljára,
Egy komorabb és méltóbb temetőbe.
Translator: Csata Ernő
see more poems written by: Nicolae Labiş
