(Fordította Csata Ernő)
Levante hercege, ki vadászni imádott,
gyászos, mélabús erdőben lovagolt.
Ösvényt a bozótban nehezen vágott,
egy csontfuvolába fújt, majd szólt:
- Gyertek vadásszunk sűrű erdőkben
ezüst agyarú vadkanra, mi félelmetes,
mely naponta cseréli rejtett gödrökben,
a körmét, szőrét és látása üveges...
- Uram, mondták a kürtös cselédek,
az a vadkan nem erre szokott jönni.
Kürtös vadászatunk inkább térjen
vörös rókákra vagy kis nyulakra lőni.
De a herceg nevetve lovagolt előre,
fák között a színekre tapadva figyelme,
fekvőhelyén nem rontott a szelíd őzre,
sem a röhögő hiúzra, minek villant a szeme.
Bükkök alatt ő a burjánba gázol:
- Nézzétek, hogy hempereg, jelez nekünk
az ezüst agyarú vadkan, nem lehet távol:
gyertek, mit fanyíllal, elejthetünk!...
- Uram, a fák alatt a víz csillog lent,
a szolga ránézve, elmésen szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a víz, mint ezüst agyar, csillogott.
Szilfák alól nógatja az elszéledt cselédeket:
- Nézzétek, hogy fújtat és járatja velünk
az ezüst agyarú vadkan, a hegyi réteket:
gyertek, mit vas nyíllal elejthetünk!...
- Uram, a fák alatt a fű susog lent,
a szolga, merészen nevetve, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a fű, mint ezüst agyar, csillogott.
Kiáltva noszogat a fenyves bozótjából:
- Nézzétek, hol pihen, ahol rátörhetünk
az ezüst agyarú vadkanra, a mondából:
gyertek, mit tüzes nyíllal elejthetünk!...
- Uram, az ágak közt a hold ragyog fent,
a szolga, megvető nevetéssel, szólott.
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend...
És a hold, mint ezüst agyar, csillogott.
De jaj! az égbolt halvány csillagával,
a félhomályban, forrás fölé hajoltan,
egy óriás vadkan jött és az agyarával
vonszolta őt vadul a vörös porban.
- Milyen különös dúvad, mi összevérez,
megállítván a vadkanvadászatom?
Mily sötét madár van a holdon és könnyez?
Milyen fonnyadt levél ütögeti az arcom?...
- Uram, az ezüst agyarú vadkan,
mely elkapott röfögve, s a fákhoz ment.
Hallgasd a kutyákat, üldözik az avarban...
De megfordulván, ő válaszolt: - Csend.
Fogd a vadászkürtöt és fújjad folyton.
Fújjad, míg meghalok, a tiszta égre...
Aztán nőtt a hold egyre az alkonyon,
és a kürt is szólt, majd elhalkult végre.
Translator: Csata Ernő
see more poems written by: Ştefan Augustin Doinaş
